Cserhalmi Imre: Utazni jó!

2013. január 14. 16:42 - itthon|Katko

dobogoko_telen_1358178104.jpg_800x600


A vonaton, Kelenföldtől Balatonföldvárig végigsírta az utat szegény anyám. Örömében sírt, mert életében először láthatta a Balatont. Harmincnégy éves volt, ez még a legutóbbi átkosban történt. Amikor most azt olvasom egy kedves könyvben, hogy utazás nélkül lehet élni, de nem érdemes, háborgok kissé: csak nem kellene emiatt leminősítenem anyám Balaton előtti harminchárom évét? Az a baj ezekkel a bombasztikus kifejezésekkel, hogy könnyen fogyaszthatóak. Azonnal rábólintunk, hogy persze, hát feltétlenül, sőt pláne, pedig inkább csak jópofák, mint igazak.

Az említett utazás előtt, otthon, egy alföldi faluban anyám vezérletével „bevágtuk” a Balatont. Adatok, méretek, települések, szokások, hírességek – lelkesen tanultuk, ismételgettük, egymástól kikérdezgettük az ismereteket, amelyeket – szellemi csomagként - magunkkal vittünk. Ellentétben más csomagokkal, ezt nem tudtuk, nem is lehetett volna elveszíteni, és visszafelé jövet furcsa módon a mi „csomagjainkban” sokkal több és érdekesebb élmény zsúfolódott össze, mint azokéban, akik készülődése mindössze abból az egyébként praktikus elképzelésből állt, hogy nagyon sokat fognak fürödni.

Az utazás érdekes tevékenység, amelyből lényegében mindenki csak annyival gyarapszik, amennyit beleadott, pontosabban csak annyit hoz haza, amennyit kivitt. Aki utazása előtt a piramisról mindössze annyit tud, hogy valami régi építmény, több is van belőle és a közelében tevére lehet ülni, az – ennek arányában! - körülbelül annyi élménnyel fog „gazdagodni”, amennyivel egy ismerősöm, aki arra emlékezett csupán, hogy iszonyú hőség volt, a piramis belülről büdös és a kolduló gyerekek lerázhatatlanok. Egy másik ismerősöm, aki lényegében azért utazott Párizsba, mert a kollégái már mind jártak ott, dühöngve mesélte, hogy bár a „lábát lejárta” érte, képtelen volt normális pörköltet kapni. Egy akkora városban!

Valaki ajándékképpen utazhatott a Bayern München meccsére, amelyről mindössze azt „hozta” magával, hogy olyan neves előkelőségek közé ültették, olyan közel a pályához, hogy érezte a fű szagát. Münchenről, sőt a meccsről se emlékezett semmire. Az volt számára lényeges, ami itthon is: a reprezentálás. Ezt vitte ki magával, ezt is hozta haza. A körülményt a lényeg helyett. Minimálprogram. Jókai-címeket kölcsönvéve elmondható, hogy az utóbb felsoroltak voltak a szegény gazdagok, anyám pedig a gazdag szegény.

Az igazi utazás nem strapás kaland csupán, nem rongyrázó divatmajmolás, nem bevásárló körút, hanem sajátos élmény, amely lényegét tekintve egy par excellence emberi vágy kielégítésére szolgál(hat). Ez a vágy a halhatatlanságra törekvéshez hasonlít, hiszen arra irányul, hogy – amint ott időben, itt térben – túlnyújtózkodhassék az ember a maga egyetlen, konkrét életén. Hogy a maga végességének korlátai közül a végtelen világból tudjon elsajátítani minél több szépséget, gondolatot, hasznot, örömöt és emberi kapcsolatot. Ennek intenzív lelőhelye a művészet és a tudomány, extenzív módja az utazás.

Ami ugyancsak változóban, mert a hatalmas és gyorsan szaporodó technikai vívmányok mintha módosítanák a személyes jelenlét, tehát például az utazás lehetőségeit, funkcióját, célját. Például csökken a látvány varázsa és szerepe. Az Eiffel-toronyból Párizst vagy a Szabadság szobor fejéből New York-ot kellemes dolog személyesen megnézni, de azért ez az élmény nagyon függ a pillanatnyi helyzettől: az időjárástól, a velünk együtt érdeklődők tömegétől; a rá fordítható időtől, vagyis ennek az esetleges látványnak a gazdagsága meg sem közelítheti az azonos témájú úti- vagy dokumentumfilmek nyújtotta stabil, megbízható színességet, alaposságot, sokoldalúságot. Ezért a „végre láthatom” élményt az „ott voltam” élmény váltja fel, ami ugyancsak méltányolható, bár ennek elfajzott változata sem ritka. Arra az utazóra gondolok, akinek – maradva a fenti példánál – az Eiffel-torony csak annyira és azért érdekes, hogy egy-két fotón előtte pózolhasson. Már nem is a tornyot nézi, csak a helyet, ahol ő jól mutat. Az ilyesfajta utazás hozadékáról olykor a szerető rokonok alig leplezett ásítozása mond véleményt a családi karácsonyi fotóbemutatón, amelyet többnyire a rajtuk szereplők élveznek csupán, s nagyjából így kommentálnak: „Jaj, a milánói dóm előtt annyira éhes voltam, a Louvre-ba már nem mentünk be, pedig éppen esni kezdett az eső, a Károly-hídon azért vagyok ennyire feszült, mert nem találtunk wc-t a közelben” - és így tovább.

Azt hiszem, hogy ha valaki nem kifejezetten a nyilvánosságra szánt munkáját végezni utazik, jobb, ha azt keresi, ami nagyon személyes, amit jószerivel nem is lehet továbbadni. Jó példája ennek tanítványom, aki éveken át, a felsőoktatás keretei között is szenvedélyesen tanult Indiáról, s ugyancsak sokat tudott e hatalmas országról, mire odautazhatott. Hazaérkezvén azt mesélte, hogy tulajdonképpen heteken át csak nagyvárosok koldusaival töltötte az időt. Köztük üldögélt naphosszat, velük beszélgetett. „Sokat tudtam Indiáról, de most végre meg is értem”– mondta. Aki emberi kapcsolatokat keres és talál, aki emberi gesztusokat, kapcsolatokat, életeket tud megfigyelni, tehát olyan élményekre tesz szert, amilyeneket valóban csak a jelenlét nyújthat, annak az utazása a legtartalmasabb és talán a legkorszerűbb.

Amikor még Jugoszlávia létezett, néhány napot az Adria mellett tölthettem. Akkoriban újdonság volt a monokini, a tengerparton félmeztelenül napozó nőket alig leplezett érdeklődéssel nézegették a magyar turisták, akik hamar rádöbbentek, hogy két női kebel látványa sokkal izgatóbb lehet, mint kétszázé. Nos, alkonyattájt megjelent egy ladik, benne egy fiatal fiú evezett, egy idős férfi tangóharmonikázott. Lassan „sétálgattak” a part mentén, s a ladikból mindig ugyanaz az érzelmes, lassú dal hallatszott. Gyorsan lekottáztam a dal refrénjét, nehogy elfelejtsem. Jó néhány év után, a napokban került elő a kis cetli, lejátszottam a pianínómon, s abban a pillanatban szinte rám zuhant az akkori hangulat: a tenger, az alkony, a ladik, a monokinik, az ottani történelem minden hevessége, az ottani ember minden bölcsessége, a szláv melankólia, a sós levegőnek valami megfoghatatlanul lágy édessége. És rá kellett jönnöm, hogy ez a csaknem elmondhatatlan élmény a legmaradandóbb, amit akkor onnan hoztam.

Genius loci - mondták a rómaiak. A hely szelleme. Lehet, hogy utazás nélkül nem érdemes élni, de utazni csak ennek a megismeréséért érdemes.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://itthonbudapesten.blog.hu/api/trackback/id/tr195018029

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.