Nekiveselkedem egy nehéz tölgyajtónak, mely a Gödöllői dombság fáiból készült, s máris ott vagyok a múltban. Rám zúdul az elreteszelt valós vagy kitalált história. Önmagam vagy a Grassalkovichok vagy Sissi múltjában merítkezem.

És érkezem Gödöllőre ezerféle módon. Egy farmotoros Skodában, hogy idejében leérjek koncertünkre a hangládával, amiből alternatív szövegeim harsognak majd elő, vagy lovon jövök, Mária Terézia kíséretének délceg, testőr-költő tagjaként, miközben a császárnő, vitam et sanguinem, rácsodálkozik az augusztusi, só-havas útra, vagy Sissi társalkodójaként, hogy én is élvezzem a magyarok gát nélkül áradó szeretetét, vagy Horthy sofőrjeként, hogy magam nyissam az ajtót az ellentengernagy vadászos kalandjához, vagy Leopold Freiként, aki vagy volt vagy nem, a mindenképp megtartott, világraszóló gödöllői cserkészdzsemborin, vagy Szásaként, aki életében először (és utoljára) lakott kastélyban, a medve és Szűz Mária kényszerű összeölelkezése alatt, vagy magyar szakos, eltés, főiskolai hallgatóként, aki mindennap lebumlizik a fővárosból a helyiérdekűn, aki mindennap átvág a kastélypark akkor még vadregényes tájain a tudományért, miközben látja lelki szemei előtt a finom úri népek árnyait, ahogy beleereszkednek a park medencéjébe, ahol ottlétekor legfeljebb ha piperkőc békák krolloztak, s lesi a dombtetőre rakott nyári lakot, ahová kiszöktek a bálok kacsingató hősei csókos ütközetekre.

És dübrükölök a vashídon, túl a Hídlábtanszéken, amely az agrártudományi (premontrei) főépülethez szolgál irányadóul, ahol gyeptant és sertéstenyésztést tanult a lány, aki tetszett titokban, s feldereng a népnevén Rézgombosnak hívott, mára már bezárt lakótelepi lebuj, ahol az utókádári kilencig tiltom, kilenctől tűröm, este kilenctől támogatom szeszfogyasztási ötéves terv részeként türelmetlenül vártuk a Kossuth délelőtt kilenc órás pittyegését a helyi korhelyekkel egyetemben, s a múlt kivetítőjén párállik a hajdani uradalmi melléképületből lett cukrászda, ahol jól lehetett lányokat szédíteni boldogult úrfi koromban.

És látom, pontosabban nem látom az utat a trópusi esőtől, a szimbolikusan özönvízszerűtől, a múltat végképp eltörlőtől, ahogy egy kockaladával török a művelődési ház felé, mely egyenkerek, ugyanolyan, mint a kőbányai Pataki, és sorolhatnám; ahol majd Jelenits István beszél pilinszkys élményeiről egy új éra hajnalán, s látom a szintén kerek, víztározóból kialakított kis meseházat Gödöllő kültelkén, ahol történelemtanárunk vendégei vagyunk, és érzem lányom puha kezét a közelmúltban, ahogy húzom fel a vármegyéinkből összehordott kövek magasába az Erzsébet-park ősfái alatt, és látom a barokk kálváriát, mely a szemem előtt nyert új formát és értelmet, vagy látom s hallom a legjobb énekórát, amit valaha megélhettem, egy unalmasnak indult hospitálós délelőttön.

És már a Lovarda utcában látok, mert az írók látók is egyben, kedves tanáraink kertje felé igyekezvén, a Lovarda utcában, ahol Ambrus Zoltán talán a Mídas királlyal is bíbelődött. És látom a festőket – Nagy Sándort, Körösfőit, Remseyt, ahogy szétrajzanak tájegység szerint tova, hogy a természet szecesszióját képeikbe oltsák, és hallom bongani a Grassalkovich zenecsarnoki akusztikájú lovardáját, és szinte hallom az A. E. Bizottság botránykoncertjét, még a nyolcvanas évek csipkerózsikás, tetszhalott álomvizéből.

És érzem magamban a vágyat itt maradni, gyökeret verni. Megülni egy kertben, s rendszerezni, ami egy lélekzetre tör fel az emberből, ha visszaréved. Megülni ezen a nagyszerű kiránduló és vadászós helyen, ebben a jó fekvésű kereskedelmi központban, ahol gödölyéket ellett a népetimológia vagy a valóság, ahová kidöcög a HÉV nevű vicinális, ahol megáll az Intercity Miskolcra rohantában, s ahol felnyílott a szemem a művészetcsinálásra, pszichológia tanárom jobb agyféltekés táborában, mikor is a kastélyparktól az arborétumig, a Tao-Te-Kingtől Shakespeare-en át Tarkovszkijig túráztuk a mélységeket…