Szabó Zoltán Attila

Tabáni lepattanók

Utazásaim során egyetlen bizonyosságot fedeztem fel. Azt, hogy minden út a Tabánba vezet. A budai polgár fogoly. Emlékek, tradíciók, ide képzelt mesebirodalmak, szegletek, utcák, terek, sikátorok, kockakövek szerelmese. A tabáni (krisztinavárosi, vízivárosi) ember a nagyvilág egy parányi, egyszerre látható és láthatatlan, egyszerre büszke és játékos szigetén él.

A Tabán az a „földrész”, ahol egyszer egy aranycsapat is született. De megfeledkeztek róla a korabeli sportújságok, hisz egyetlen szót sem ejtenek a futballhistória megszentelt lapjain a csodás egyletről. Igazából nem is egy aranycsapat volt. Mindjárt tíz. Mert hiszen, ki merne különbséget tenni a Csap utca 7. első emeletén (ez volt a főhadiszállás) avagy a Mészáros utcában, az Attila úton, a Kosciuszko Tádé utcában, a Tigris utcában megejtett világtornákon parádézó együttesek között. Azon alakulatokról emlékezem meg itt, melyekben – időben és térben egyszerre – Lima, Puskás, Garrincha, Eusebio, Keegan, Töröcsik, Nyíl és az Összevissza Rohangálás Sportklub ikonja, Berettyó brillírozott.

Csodás idők voltak, daliásak, mégsincsenek róluk feljegyzések, tv-riportok, képes bibliák. A hálátlan utókor nem hajlandó fejet hajtani a nemzetközi gombfocibajnokság előtt, amely pedig oly acélosnak bizonyult, hogy a nagypályán Platinivel, Boniekkel és Scireával BEK-trófeát nyerő (hogy mikor, hol és hogyan, azt most hagyjuk…) Juventus FC is csak a harmadik osztály bajnoki címéig tudott eljutni, feljebb, magasabb csúcsokra sohasem.

És hát azok a portások, hős hálóőrök. Azok a nagyszerű sportgombok, „akik” megfordultak a nyolcvanas évek legendás, fából faragott, lego-lelátóval körbepakolt Buda-környéki arénáiban, melyek elfértek egy kisdiák szobájában, mégis hatalmasnak tűntek.

Ezek a pályák amúgy kísértetiesen hasonlítottak a foci szentélyeire, a Camp Nou-ra, a Stadio Luigi Ferraris di Marassira, az Old Traffordra, a Stadio Delle Alpi-ra. Bel-Budán olyan ászok tündököltek, mint a méltatlanul elfeledett bravúrkapus Golyófej. Vagy a Vasasból is ismerős Mészáros Bubu. Az Újpesti Dózsában remeklő Szendrei. No meg a pályafutása legszebb éveit a Várnegyedben(!) eltöltő triumvirátus, Dino Zoff, Pat Jennings és Jean-Marie Pfaff!

Micsoda nevek, micsoda sikerek. Robinzonádok. Kifutások. Szögletek. Lepattanók. És ha a fent említett csatárzsenik lőttek is gólokat, potyákra nem emlékszem. Pedig azt a fránya sárga labdát nem volt egyszerű lekezelni, lepasszolni; lelke volt az istenadtának, és ha egy-egy védő favágóként ért hozzá, már repült is a dívány alá. Onnan partvisnyéllel lehetett csak kikaparni…

Nem lehet véletlen, hogy a már emlegetett Ö.V.R. SC legendás összeállítását fejből tudom ma is: Golyófej – Almafej, Van Der Elst, Trikó – Pedro – Kalap, Kabát, Berettyó, Grande – Ugri, Six. A kezdőben több saját nevelés is szerepelt (hiába, az nem volt az Arsenal!), de azért néhány, a francia vagy éppen a belga élvonalból elcsaklizott sztár is beépült a gárdába. Kupát nyertek. Sokszoros válogatottak lettek, akik megjárták a Mészáros utcai poklot, ahol a világkupa-döntőt rendezték 1985-ben, gombfutballoztak az Attila úti oroszlánbarlangban, sőt, megmérkőztek a Pelét, Beckenbauert és Chinagliát soraiban tudó, bombaerős Cosmossal Dunaújvárosban!

Egy jóérzésű sportembernek bizony fáj, hogy a legnagyobbakról elfeledkeztünk. Hogy a sportlexikonokban Zoff vagy Eusebio pályaképének leírásánál egyetlen szó sincs arról, micsoda sikereket értek el a Várkerületben. Nem messze a Czakó-pályától. (Többen Tandori vízivárosi ligájában is játszottak korábban, ám erről is csak A nagy gombfocikönyvből értesülhettünk.) Felháborító, hogy amikor Michel Platinit megtették UEFA-elnöknek, székfoglaló nyilatkozatát megcsonkították, cenzúrázták az ellenséges erők. Diszkriminált nyitómondata máskülönben így hangzott: „vissza kell adni a magyar gombfutball méltóságát!”

Mi, a nyolcvanas évek gyermekei ez úton is támogatásunkról biztosítjuk a tiszta szívű gallt!