1989 óta ünnepeljük január 22-én a Magyar Kultúra Napját, annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le Csekén a Himnusz kéziratát. De miért is fontos a kultúra a magyaroknak?
És alapvetően nem csak a magyaroknak fontos ez, hanem úgy gondolom a világon mindenkinek. Kivéve a Lakatlan szigeteken, bár ott is biztos van egy mókus kolónia, akiknek van komoly mogyorókultúrája, de nem tudom, mert nem jártam ott. De viccet (és mogyorót) félre téve, Budapest és környéke mindig is a kulturális élet középpontja volt Magyarországon, mi sem mutatja ezt jobban, mint a rengeteg múzeum, kávéház, világörökség, galéria, épített örökség és művészeti sokszínűség.
Lassan indul a Tavaszi Fesztivál és a Nyugat Itthon is, a színházak és a múzeumok pedig aktívan várják az érdeklődőket. Papagéno és Mamagéna (mert a Papagéna értelmezhetetlen számomra, a 6. A osztály óta...) is felvették az ünneplőst, és járják a galériákat, a régiség kereskedéseket, a koncerteket és a kiállításokat.
A Magyar Kultúra Napján Szabó Zoltán Attila írását osztom meg Veletek, amely az egyik első Nyugat Itthon fecske. Hogy mi is a Nyugat Itthon? Türelem...
Szabó Zoltán Attila
A Tabán a világ közepe
Minden út a Tabánba vezet. Nemrég találkoztam diáktársaimmal, s egy budai étteremben ott folytattuk, ahol húsz évvel korábban abbahagytuk. Bort rendeltünk (az igazságnak tartozunk annyival, hogy messzeföldi Villányit, hiszen tabáni óbort már csak a múzeumokban rejtegetnek, palackba zárva) és azon tűnődtünk, hogy eshet meg felnőtt emberekkel az a „szégyen”, hogy képtelenek kievickélni a múlt lombikjából, a gyermekkori burokból, bárhová is veti őket a sors Ausztráliától Chiléig, a lila Újpesttől a vörös Csepelig, minden sejtjükben, idegszálukban kitartanak az első kerület, a Kosciuszko Tádé utcai Általános Iskola eszménye, vagy mije mellett.
Függők vagyunk. Ugyanúgy rekedtünk itt, mint az Ulpius Házban Mihály, János Ervin, Éva és Tamás. Igen, Szerb Antal Utas és holdvilág című remeke, hőseinek sajátos kanosszája, legalább felhomályosított minket arról, hogy nincs menekvés. Igaz, hogy ők a Várban építettek maguknak légvárat, pszicho-színházat és szerelemtrambulint, de aki itt nőtt fel, pontosan tudja, hogy a Tabán, a Naphegy, a Krisztinaváros, a Viziváros és a Várhegy egyetlen test; úgy tartoznak össze, mint a lélek, a szív, az agy, a kéz és a láb. És nem számít idegen testtájnak még a Csörsz-park sem.
Ez a városrész az őshaza. Idézve egy régi bluest: „messze Missisipi, messze ide London, de a Moszkva téren most is csak azt mondom...”; azt mondom, hogy: itt a világ közepe. Ahol megeshetnek olyan csodák, amelyet apám mesélt el először, majd a nagyapám is, végül nagyapa régi barátja, a Tabán-univerzumot megrajzoló Zórád Ernő, aki gyerekként találkozott a nagy Krúdyval, s kémlelte, leste a folyton mókára kész, ultizó felnőttek asztaltársaságát, ahol ott ült a hős rendőrdetektív Szabó bácsi is, és mint amolyan korai Hrabal-hősök, sört ittak és sütkéreztek a Gellért-hegy felett nyújtózó Napkorong alatt.
Vártak valakit, egy igaz barátot, akik mindig délután ötkor masírozott be a söntésbe. Krúdyék azonban már háromnegyed ötkor megrendelték „neki” a nemes nedűt. Ivócimborájuk amúgy egy őz volt. A szelíd vad a budai hegyekből „szállt” alá, hamar belefetyelte a pikoló világost, hálásan biccentett, majd negyed hat tájt sarkon fordult. Másnap megint percre pontosan érkezett...
A Tabánt Óz, a nagy varázsló is megirigyelheti. Ugyan ki látott már olyan varázslatos hollywoodi tablót, amely versenyre kelhetne a Gellért-hegy sziklái által védelmezett terület igaz történetével, históriájával? Megfordultak itt a kelta eraviszkuszok, a rómaiak, a törökök. (A városnegyed neve is török eredetű: Tabakhane, Tabahon, Tabán, azaz a Tímárok Földje). Később jöttek a szerbek, megépült a Rác fürdő. A XVIII. században szőlővenyigék sorjáztak a dombokon, úgy tartották, errefelé készül a világ legtisztább bora. És girbegurba utcácskák, házikók nőttek ki a földből, mindnek saját sors, privát történelem jutott osztályrészül, mintha csak a Londonhoz közeli Rye falucskában járnánk. Sirályröptés-halszagú tengeröbölnek meg megtette a Duna.
A vidék sokáig úgy tűnt, minden vihart átvészel. Az 1810-es tűzvészt, az Ördög-árok árvizeit, a Lánchíd fémtestére merészkedő forgalmat. A 20. század pokla, no meg az eszes városrendezési elképzelések már megtették hatásukat, a térképről sikerült leradírozni a budai Montmartre-t. A venyigéket is eltaposták, a sert Kőbányáról utaztatták ide, a hírneves tabáni iskolát pedig láncos bomba zúzta szét.
De így sem vált szellemvárossá, satnyult western-díszletté a környék. A Csap utcától az Ulpius Házig, a Csalogány utcától a Czakó utcáig minden maradt a régiben. A helybéli „utasok” ugyanis ragaszkodnak ahhoz a holdvilághoz, amely csak az első kerület felett tündököl.
A bel-budai polgár fogoly. Emlékek, tradíciók, ide képzelt mesebirodalmak (íme, néhány helybéli meseszövő, mint húzónév: Krúdy, Kosztolányi, Márai, Ottlik „Bébé”, Szerb, Tersánszky, Tandori), titkos szegletek, utcák, terek, sikátorok, kockakövek szerelmese. A tabáni (krisztinavárosi, vízivárosi...) ember a nagyvilág egy parányi, egyszerre látható és láthatatlan, egyszerre büszke és játékos szigetén él, amely magyar és nemzetközi, polgári és liberális, romantikus és racionális egyszerre. Mindezt legbelül, odabent már az a kisiskolás is tudta, aki ma villányival koccint az 500-as számú Teleki Blanka Úttörőcsapatra, de még kóstolhatta a Kuttor krémesét is, aki futballozhatott a Petőfi-pályán, aki megpróbált bemászni a Vár alatti kazamatákba, aki bújócskázott a Naphegyen, aki kamaszként megízlelte a Erzsébet-híd alatti örökkocsma sörét, aki flipperezett a Tabáni Teázóban, aki bandázott a Horváth-kertben, s aki csókolózott a Diadal Moziban.
[Katko]
